A csodaital ára

Mirella dallamos, csengő nevetéssel kapta el a szatócs felemelt karját, épp mielőtt a fa bot lesújtott volna. A mozdulat olyan gurgulázó bájjal és magabiztossággal történt, hogy a kövér kalmár megtorpant a lendületben. Közben Borda árnyékként surrant Mirella mellé, és halk, mélyről jövő morgással mutatta meg hófehér agarait a szatócs hájas combja mellett.
– Ugyan már, tekintetes uram! – csicseregte Mirella, miközben a másik kezével gyengéden intett a reszkető kisfiúnak, aki megragadta az alkalmat, és azonnal elillant a pultok sűrűjében. – Egy ilyen pompás portékájú, tekintélyes kalmár mégsem pazarolhatja nemes erejét egy haszontalan utcai gyerkőcre!
A kalmár gyanakvóan, mégis pöffeszkedve húzta ki magát, árgus szemmel méregetve a lány finom köpenyét és a mellette feszengő, hatalmas fekete ebet.
– Mit akar, leányzó? – mordult fel a szatócs, de a botot már lassanként leengedte.
Mirella teátrális intéssel húzott elő övének rejtekéből egy apró, csiszolt üvegcsét. A benne gyöngyöző, víztiszta folyadék valójában a vásártéri kút egyszerű vize volt, ám a napfényben úgy csillogott, mint valami folyékony drágakő.
– A keleti bölcsek legféltettebb elixírje – suttogta Mirella csupa bizalmas titokzatossággal. – Csak egyetlen csepp ebből az orvosságból, s a kelmed teste elfeledi a fáradtságot, a portékája pedig tízszeres áron kél el még ma este! Egy ilyen elismert úrnak alig tíz ezüst, s az egész vásárváros irigyelni fogja a szerencséjét.
A kapzsiság azonnal átvette az uralmat a kalmár arcán. A pufók ujjak habozás nélkül nyúltak a szüszőbe, s már adta is át a csillogó ezüstöket a megváltó varázsitalért. Mirella kecsesen zsebre vágta az érméket, majd Borda kíséretében elégedett mosollyal tágított a bódétól, sorsára hagyva a méregdrága kútvízzel büszkélkedő szatócsot.