Ezüst és fűszer a párkányon

A szekér zökkenő nélkül futott be az első sötétbe burkolózó sárkunyhók közé. A völgykapu halvány mécsfényei felsejlettek a szűk sikátorokban, ahol a hűvös esti szél szalmát s port kavart a döngölt földön. Mirella megállította a lovat a roskadozó kőfal árnyékában, s Borda egyetlen intésére éberen ugrott le a bakról, hogy a kerítések tövét pásztázza.
– Idáig tiszta a levegő, öregem – suttogta a lány, majd benyúlt a bak alatti titkos rekeszbe. A kalmártól szerzett ezüstök csikordulva kerültek elő a sötétből.
Mirella nem teketóriázott. A közeli, düde tetejű házikó ablakpárkányára – ahol apró, didergő gyermekkéz rajzolt korábban vonalakat a párás üvegre – óvatosan odatett egy maréknyi fényes érmét. Pár lépéssel odébb, a sánta kovács nyitott fáskamrájának küszöbén a fűszeres tarisznya legjavát hagyta ott, tudva, hogy az orvosságként is felér a téli nyavalyák ellen.
Borda meleg orrával meglökte Mirella kezét, jelezve, hogy a falu túlsó végén ólálkodó őrök léptei visszhangzanak. A lány halk kacajjal pattant vissza az ülésre, s egyetlen kecses mozdulattal gyeplőt rántott. A csöndes adományok mögöttük maradtak, s a szekér már gördült is tovább a sötétben, hagyva, hogy a reggel örömöt hozzon a kunyhók lakóinak.