A völgykapu fényei

A szekér döcögve ereszkedett lefelé a kacskaringós erdei úton, miközben a faágak sötét boltozatot vontak a fejük fölé. Mirella lazára engedte a gyeplőt, s elégedett vigyorral a szája szélén hajolt Borda felé, aki még mindig éberen fülelte a mögöttük maradt hegyhát neszeit.
A lány a tenyerében megfuttatta a súlyos bőrszüsztyűt. Az ezüstök éles, muzsikáló hangon koccantak egymáshoz, elnyomva a kerekek köves talajon való nyikorgását. Melléemelte a finom fűszeres tarisznyát is; a szegfűszeg és a bors fanyar, drága illata azonnal betöltötte a bak környékét.
– No, Borda, a tekintetes úr legalább nem távozott üres kézzel – jegyezte meg Mirella maró gúnnyal, miközben egy röpke pillanatra hátrapillantott a sötétségbe. – Kapott tőlünk egy remek tanácsot a bükkösről. Ha szerencséje van, reggelre rátalál a saját nyomára.
A fekete kutya halkan felmordult, s vészjósló tekintetét a lejtő aljára szegezte. Figyelmeztető horkantása világos beszéd volt: a folyóparti gázlónál még mindig ott settenkedhettek a tiszttartó hajdúi.
– Ne aggódj, nem futunk a karjaikba – sziszegte Mirella, s a bak alatti titkos rekeszbe csúsztatta az erszényt meg a fűszereket. – Mire azok a mamlaszok feleszmélnek, mi már átérünk a lapályon.
Odafenn, a sziklák közt még süvített a fagyos szél, de idelenn, a völgykapuban már feltűntek a szegénynegyed roskadozó kunyhóinak halvány mécsfényei. Mirella szeme megvillant a sötétben: tudta, hogy a kalmár kapzsisága ma éjjel jó néhány éhes szájnak hoz majd meleg ételt és falatnyi reményt.