A gerinc vámja

A kalmár torkán akadt a szó, mikor Borda mély gurgulázással lépett előre az árnyékból, hatalmas mancsát egy kiálló sziklára helyezve. A kereskedő sápadozva nyúlt a köpönyege alá, de látva a fekete eb vészjósló szemeit, inkább megemelkedett kalappal törölgette izzadt homlokát.
– Jóasszony... csillapítsa az állatot! Csak a hágón igyekszem át, a városi vásárra! – dadogta, miközben málhás lova türelmetlenül dobogott a köves talajon.
Mirella színpadias sóhajjal simította meg Borda marját, mire a kutya engedelmesen visszahúzódott, ám tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a reszkető alakról.
– No de tekintetes úr, hát ingyen akarná koptatni a hegyi utat? – billegette a fejét Mirella gúnyos mosollyal. – Tudja kelmed, errefelé a hágónak ára van. Különösen most, hogy a völgyben dühös hajdúk gázolják a sarat, s aligha lesznek türelmesek egy jól táplált kereskedővel.
A kalmár szemei kitágultak a rettegéstől. Nem kellett kétszer mondani neki: remegő kézzel halászott elő az övéről egy súlyos erszényt, meg egy finom fűszerekkel teli vászontarisznyát.
– Itt van, vigye, csak mutassa meg az utat, ahol elkerülhetem azokat a zsiványokat! – könyörgött, s a batyut Mirella kezébe nyomta.
Mirella átvette a zsákmányt, elégedetten megpörgetve a nehéz erszényt a tenyerén. Pontosan tudta, melyik faluban lesz a legjobb helye ennek az ezüstnek a közeledő tél előtt.
– Haladjon csak a bükkös bal ágán, ott biztosan nem találkozik senkivel – mutatott egy sötét ösvényre maró kacajjal, majd felpattant a bakra. – Borda, gyere! A szegények ma este jóllaknak!
A szekér kerekek nyikorogva indultak meg a lejtőn, maguk mögött hagyva a sötétben botladozó kalmárt.