A hágó váratlan utasa

A szél süvítve söpört végig a sziklás hegyháton, meglebbentve a szekér nehéz vászonponyváját. Mirella hátrapillantott a sötétségbe borult völgy felé, de a hajdúknak nyoma sem volt – a sár és a kijátszott csapda megtette a magáét.
A lovak fújtatása lassan elcsendesedett, ám Borda hirtelen felkapta a fejét. Megfeszült izmokkal, mély horkantással jelezte, hogy a gerinc túlsó oldalán valami mozgás támadt. Mirella nem teketóriázott: leugrott a bakról, megigazította az övére csatolt tőrt, s tekintetével a fák közötti derengést pásztázta.
– Nyugalom, öregfiú, nem a tiszttartó szánalmas kopói azok – suttogta Mirella, miközben csípős mosoly jelent meg az arcán. – Azok még mindig a sárban halásszák a hintójuk kerekét.
A tisztásra egy magányos, megrakott málhás ló lépett ki, nyakában halkan koccanó rézharanggal. Mögötte egy csizmáját húzó, megtépázott köpönyegű kalmár botladozott, aki rémülten torpant meg a szekér és a hatalmas fekete eb láttán. Mirella azonnal felismerte a férfit: a kapzsi vámszedő egyik közeli cimborája volt, aki a szegények elkopott rézgarasain tollasodott meg.
A vándoráru-kereskedő nő szemeiben huncut és gúnyos szikra gyúlt. Ellépett Borda mellől, s könnyed, alázatosnak tettetett gesztussal meghajolt a remegő kalmár előtt.
– Nos hát, tekintetes uram! Micsoda szerencsés találkozás ezen a zord hegyháton! Talán csak nem eltévedni méltóztatott a hűvös éjszakában?