Zökkenők a hegyháton

A szekér zökkenve haladt előre a mélyút sötétjében. A kerekek alól csikordulva pattantak el a kiálló kövek, miközben a lombok szinte teljesen eltakarják a fentről szűrődő gyenge holdfényt. Mirella szorosan markolta a gyeplőt, feszült arcán a bosszúság még mindig ott ült.
– Ha az a dölyfös tiszttartó most látna bennünket, alighanem elöntené a pulykaméreg – morgott maga elé élesen Mirella, miközben maró gúnnyal csillant meg a szeme. – Pompás látvány volt, ahogy a sárban kapálództak a nemes hajdúi. Az elharácsolt aranyakból legalább jut egy kis meleg meg elemózsia a didergő pulyáknak.
Borda a hátsó deszkán ülve egyenetlenül horkantott. A fekete eb marján még mindig felborzolódott a szőr; bár a hajdúkat lehagyták, a méreg még benne is bujkált. Sárga szeme tüzesen pásztázta a mögöttük elterülő homályt, fülét hátracsapva leste az erdő neszeit.
– Nyugodj meg, Borda, a nehezén túl vagyunk – pattant ki Mirella ajkán a kurtán odavetett utasítás. Rántott egyet a gyeplőn, ahogy a fogat elérte a meredek kapaszkodót. – Csak át kell érnem a hegyháton, mielőtt a hírünk megelőzne bennünket.
A szekér végül kigördült a sűrűből egy nyitottabb, sziklás gerincre. Mirella egy határozott mozdulattal behúzta a féket, hagyva, hogy a lovak kifújják magukat a hűvös éjszakai szélben.