Szekér a galagonyásban

A sűrű galagonyás mélyén végre kirajzolódott a leponyvázott szekér ismerős körvonala. Mirella nem teketóriázott: határozott, gyors mozdulatokkal rántotta le a takarásként rászórt gallyakat a kerekekről. Még mindig feszült volt az adószedő gátlástalan kapzsisága miatt; bár a kicsalt aranyak már jó helyre, a didergő családokhoz kerültek, a méreg lassan szivárgott csak ki a véréből.
– Húzd meg magad, Borda! Még nem vagyunk túl a nehezén – vetette oda élesen a kutyának, miközben a bak alatti dupla fenék rejtett zárait ellenőrizte.
A fekete eb vészjósló morgással válaszolt, szőre felborzolódott a marján. Nem a távoli présház felől hallatszó kiabálás zavarta – a hajdúk még mindig a sárban tocsogva kergették a lovakat –, hanem egy hirtelen ágroppanás a bozótos szélén. Mirella keze nyomban az övére csatolt tőr felé rebbent, de ahogy a cserjés szétnyílt, csak egy riadt vadnyúl szökkent át a gázló felé vezető csapásra.
– Csak az árnyékod ijesztget, mi? – sziszegte Mirella bosszúsan, bár a pulzusa neki is a torkában dobogott. Tétovázás nélkül a lószerszámhoz nyúlt, s vágó mozdulatokkal igazította meg a szég szíját. – Nem maradunk itt hajnalig. Ha a tiszttartó rájön, miként jártunk túl az eszén, az egész vármegyét a nyakunkra küldi.
Borda vágó, rövid horkantással nyugtázta a szavakat, majd egyetlen ruganyos ugrással fent termett a szekér hátsó deszkáján. Mirella felpattant a bakra, megragadta a gyeplőt, és egy halk füttyentéssel útnak indította a fogatot az erdei mélyút védelmező homályába.