Kacaj a füzes szélén

Mirella egy könnyed intéssel fordított hátat a szegénytelep ködbe burkolózó kunyhóinak. Az erszény kiürült, s vele együtt a vállukat nyomó felelősség is elpárolgott: az adószedő csillogó aranyai immár biztonságos helyen, beteg gyermekek orvosságára és fázó családok meleg betevőjére cserélődtek.
– Gyere, Borda, mielőtt még a faluszéli ebek megneszelik a dolgot! – suttogta a lány, s csendben behúzódott a telep szélén kanyargó bokros sűrűjébe.
A fekete kutya halkan lihegve követte, fülét hátracsapva figyelte a távoli présház irányát. Onnan még mindig halványan átszűrődött a hajdúk elkeseredett kiabálása, akik láthatóan még mindig a megszökött lovak után szaladgáltak a dűlőút saras pocsolyáiban, alaposan összemázolva cifrán hímzett mentéiket. Mirella halkan elkuncogta magát a látványon; képzeletében már látta, amint a gőgös tiszttartó kétségbeesetten próbálja majd elszámoltatni a hiányzó garasokat.
Ahogy kiértek a patakparti füzes hűvös árnyékába, a lány megállt egy pillanatra, és elégedetten leporolta a szoknyája alját. A hajnal első fuvallata megremegtette a fák lombjait.
– Na, barátom, a java munkán túl vagyunk – paskolta meg Borda nyakát mosolyogva. – Most már csak azt kell kisütnünk, miféle „csodakenőcsöt” sózzunk rá a tekintetes úrra legközelebb, ha felépül ebből a sokkból.
Ezzel a lendülettel elindultak a fák védelmében elrejtett szekér felé, maguk mögött hagyva a felbolydult völgyet.