Aranycseppek a küszöbön

Mirella nesztelenül osont a szűk sikátor elvetemedett deszkakerítései mellett. Az első dőlt falú házikó ablakában repedezett hólyagpapír mögül halvány mécsesfény szűrődött ki – odabent egy lázas gyermek halk nyögése törte meg a csendet. A lány megállt, lecsatolta az egyik kisebb bőretyeget, s könnyed mozdulattal a korhadt ablakpárkányra csúsztatta, épp egy elszáradt muskátlicserép mögé.
– Tessék, tekintetes adószedő úr, ezt a gyógyszerre szántad, csak még nem tudtál róla – suttogta vigyorogva, miközben visszalépett az árnyékba.
Borda halkan, elégedetten felmordult, s széles mancsaival már a következő roskatag kőfal felé vezette az utat. A kutya füle megrebbent, amikor egy távoli kakasszó jelzésére a szomszédos udvarban felpislákolt egy újabb lámpás. Az öreg kovács özvegye lépett ki a tornácra, kezében üres vizeskannával, ám amint meglátta a küszöbébe akadt, nehéz erszényt, meglepetten a melléhez kapta a kezét. Mirella a kerítésrésen át elégedetten látta a szegény asszony arcán átfutó, könnytől csillogó megkönnyebbülést.
A zsákmány java végül biztos helyre került, s az utolsó fityingek elhelyezése után Mirella lazán megpaskolta Borda nyakát. A hajdúk valószínűleg még mindig az elszabadult lovak után kajtattak a sáros dűlőúton, mit sem sejtve arról, hogy az adóként elvett aranyak épp most hoznak reményt a völgy szegényeinek.