A fenyvesen túl

A túlparti partoldal meredek volt, de Mirella könnyed mozdulatokkal kapaszkodott fel a kiálló gyökerekbe fogózva. Borda egyetlen halk cuppanással követte, sötét bundájáról permetként hullott a hűvös vízcsepp. Mielőtt a fenyves teljesen elnyelte volna őket, a lány még egy pillanatra visszanézett a domboldal felé: a távoli présháznál még mindig halvány fáklyafények villóztak, ám a hajdúk átkozódása már csak bizonytalan morajlásként jutott el a gázlóig.
– Hagyjuk csak őket lovat kergetni! Mire idetalálnak, a víz minden szagot elmos – kuncogott halkan Mirella, miközben elégedetten megtapogatta az övére rögzített nehéz erszényeket.
Ahogy átvágtak a fenyves sűrűjén, eléjük tárult a szegénynegyed sziluettje. A roskadozó kunyhók kéményéből alig szivárgott füst, a szegénység néma csendje ült a völgy lapályán. Mirella szeme felcsillant a sötétben: pontosan tudta, hogy a császár kapzsi adószedőjétől elcsent érmékből holnapra friss kenyér, meleg takaró és gyógyszer jut minden didergő pulyának.
Borda halk horkantással lépett a lány mellé, éber tekintettel kémlelve a szélső házikók sötét részeit. A környék csendes volt. A pár nesztelen léptekkel indult meg a völgyi utcácskák felé, hogy a zsákmány még az éjszaka leple alatt jó helyre kerüljön.