Éjjeli csobogás a gázlónál

A szekér kerekének halkan nyikorgó hangja lassan elenyészett a sötétbe burkolózó sárkunyhók közt, ahogy Mirella a telep szélén húzódó öreg gázló felé irányította a lovat. A falu utolsó házai már mögöttük hagyták a mécsesek bizonytalan fényét, s a távolban csupán a patak halk csobogása kísérte az éjszakai csendet. Borda felpattant a bakra a lány mellé, orrát a hűvös szélbe emelve szaglászta a nedves avar és a közeledő víz szagát.
– Jó munkát végeztünk, öreg harcos – suttogta Mirella, miközben elégedett mosollyal simította meg a kutya dús, fekete szőrét. – A kapzsi kalmár még napokig számolhatja a hűlt helyét a hágón, míg itt végre jut egy kis meleg leves s orvosság a pulyáknak.
Amint elérték a fűzfák árnyékában meghúzódó gázlót, Mirella meghúzta a gyeplőt. A sekély víz tükrén megcsillant a holdfény, s a túlparti sűrűben feltűnt egy magányos őrtűz sziporkázó parázsa. A lány szeme azonnal szikrát szórt: a hajdúk láthatóan nem törődtek a szolgálattal, inkább a kulacsot forgatták a tűz körül.
Mirella halkan felkacagott, s óvatosan benyúlt a szoknyája redői közé, ahol még lapult egy utolsó szüszinyi drága szegfűszeg. Borda halkan morgott egyet, mint aki pontosan tudja, hogy a gazdája fejében máris megszületett a következő csintalan terv a pimasz uraságok bosszantására.