Fűszerillat a gázlónál

Mirella nesztelenül csusszant le a bakról, s a fűzfák takarásában megközelítette a vízszélt. A szél szerencsére épp a túlpart felé hordta a levegőt, így a lány egy maréknyi finomra tört, illatos szegfűszeget szórt a parti nedves hordalékra, majd egy száraz gallyal tüzet csiholt a kövek közt lapuló avaron. Az egzotikus, fűszeres füstpászma pillanatok alatt elérte a tábortűz mellett tivornyázó hajdúkat.
– Te Józsi, ézed ezt? – kiáltott fel az egyik őr, mélyen beszívva a hűvös éjszakai levegőt. – Ez tiszta keleti aromás fűszer! Csak nem a kalmár uraság vesztette el a portékáját a gázlónál?
A hajdúk tüstént egymásnak estek, s botladozva kotorásztak a sötét bozótban abban a reményben, hogy valami drága kincsre bukkannak. Amíg a kapatos strázsák egymást lökdösve kutatták a vakvilágot, Mirella visszasurrant a szekérhez.
Gyengéden megveregette a ló nyakát, majd a gyeplőt finoman tartva betartott a sekély vízbe. Borda nesztelen árnyékként haladt a kerekek mellett, árgus szemmel ügyelve rá, hogy egyetlen kő se gördüljön meg túl hangosan. A patak habjai halk csobogással locsantak a küllők körül, de a túlparti őrök részeg kiabálása teljesen elnyomta a zajt.
Mire átértek a túlsó oldalra, a hajdúk már azon marakodtak, melyikük találta meg előbb az „elvarázsolt füstöt”. Mirella egy csípős mosoly kíséretében visszanézett a sötétben pislákoló tűzre, majd a szekeret a szegénytelep elcsendesedett kunyhói felé irányította.