Ezüst a cseréptálban

Mirella nem szeretett adós maradni azokkal, akik szívükből adtak. Mielőtt a kiürült csészét visszatette volna a döngölt agyagpadlóra, óvatos mozdulattal a csaplár nehezen megszerzett ezüstjeiből két csillogó érmét csúsztatott az öregasszony elnyűtt cseréptálja alá. Az asszony szeme megvillant a halvány parázsfényben, de Mirella csak egy sokatmondó mosollyal intett: a gőgös urak kapzsisága néha épp a szegények hajnali melegét fizeti meg.
Kint a nádtetős szekérszín árnyékában Borda már a hámokat igazította a lovakra. A mozdulatai gyorsak és kimértek voltak; az éjszakai feszültség nem tompította a figyelmét, sőt, a hajdúk várható bosszúja csak még élesebbé tette az ösztöneit. A sötét víz felől még nem hallatszott csobbanás, de a párás levegőben már érződött a derengő hajnal csípős hidege.
– Készen áll a fogat – sziszegte Borda, mikor Mirella kilépett a kunyhó ajtaján. – A lovak pihentek egy keveset, de a hegyi ösvény nem lesz leányálom.
– Inkább a zordon sziklák, mint a dühös csaplár kopói – felelte Mirella, miközben felpattant a bakra, s szorosra húzta magán a köpenyt. – Hadd keressék a csodaszert a gázló fenekén.
Borda egyetlen ruganyos mozdulattal ugrott mellé, megragadta a gyeplőt, s a szekér halkan gördült ki a sikátorból a hegyek felé vezető csapásra.