Enyhhely a kapualjban

A szűk sikátor nedves falai között a csend sűrű volt, mint a tejfehér köd, de a csapat léptei most már sokkal könnyebbé váltak. Bandi óvatosan húzta a kordé rúdját, vigyázva, hogy a kerekek megvetemedett faabroncsai ne zörögjenek a kerek kavicsokon. Az oldallépcsők sötét hajlataiból nem leselkedett veszély; a szegénynegyed alvó kunyhói közönyösen hallgattak.
– Innen már csak egy ugrás a vakbél-sikátor végében álló kapualj – suttogta Mirella, miközben tekintetével a düledező tetővonalakat pásztázta. A nő ajkán fanyar, mégis bizakodó mosoly bujkált. – Ott végre biztonságban kicsomagolhatunk, és kelmed is megpihentetheti a fáradt lábait.
Az idős asszony hálásan bólintott, s kendője alól óvatosan kibányászott egy kis megszáradt gyógynövénycsokrot, amit kabátja zsebébe süllyesztett. Borda közben a menet élén haladt, nedves orrát a nyirkos falakhoz dörzsölve, füleit elkeseredett éberséggel forgatva. Amikor elértek a kiszögelléshez, a fekete kutya elégedett nyüszítéssel leült egy ledőlt téglarakás mellé, jelezve, hogy a védett zug üres.
Bandi megállította a kordét a beugró árnyékában. A fiatal fiú válláról mintha mázsás súly gördült volna le: kihúzta magát, s a sötétben az idős asszonyra, majd Mirellára nézett. A veszély elült, a szalmával borított rakomány pedig érintetlenül várta, hogy új gazdára találjon a rászorulók között.