A szalma rejtekéből

Mirella halkan megmozdította a korhadt ajtószárnyat, amely aprót reccsent a sötétben. Kint az udvaron már csak a nyirkos éjszakai szél fújt, és a sárban tocsogó őrök távolodó léptei sem hallatszottak többé.
– Ideje továbbállnunk, mielőtt az urasági pandúrok rájönnek, hogy a gázlónál legfeljebb a kövér békákat kergethetik – kuncogott halkan Mirella, majd elismerően bólintott az idős asszony felé. – Kelmednek igazán helyén van az esze. A száraz szalma jobb álcának bizonyult, mint bármelyik csodafőzetem.
Az asszony halványan elmosolyodott, megigazítva fejkendőjét, miközben Bandi még egyszer óvatosan megérintette a kordé oldalát. Megkönnyebbült sóhaja elárulta, hogy a veszély elmúltával végre visszatért belé a bizakodás. A szalma alatt lapuló rakomány biztonságban pihent.
Borda nesztelenül osont ki a fészerből, szőre szinte egybeolvadt az éjszaka árnyékaival. Széles mellkasát felemelve szagolt bele a hűvös levegőbe, majd egy rövid, elégedett horkantással jelezte: szabad a gazda.
A csapat óvatosan kilépett a szegénynegyed sárga agyagos udvarára. A düledező vakolatú házak közötti szűk sikátor felé vették az irányt, ahol a szegénytelep nyújtott védelmet a hívatlan látogatók elől. Az éjszaka eltakarta lépteiket, és a megpróbáltatások után végre megnyugvás várta őket.