Elhagyott sorompó a szerpentinen

A kerekek alól csikordulva hulltak a kövek a mélybe, ahogy a szekér megkezdte a kockázatos ereszkedést a hágó szeles, sziklás peremén. A völgyből felszálló hűvös pára éles kontrasztot alkotott a fenyvesek korábbi, gyantás melegével, s a korai szél vadul rángatta a ponyva elszabadult széleit. Borda megfeszülő karral rántotta meg a fatuskóból faragott fékkaros emelőt, hogy visszatartsa a nehéz járművet a meredek lejtőn.
– Ha a fék felmondja a szolgálatot, egyenest a vásártérre repülünk, vámfizetés nélkül! – kiáltott Mirella a süvítő szélben, miközben fél kézzel a megcsúszó cserépedényeket igyekezett egyensúlyban tartani.
Borda csak egy szigorú pillantást vetett a nőre, száját keskeny résre szorítva. Tekintete a következő hajtókanyarra szegeződött, ahol a sziklafal tövében egy rozoga, fagerendákból tákolt őrbódé kontúrjai bontakoztak ki. Az útra vetett korhadt fagerenda félig leeresztve lógott a keskeny átjáró felett, mint egy fáradt szörnyeteg karja.
– Vámház – morogta Borda szaggatottan, s a gyeplőt szorosabbra fogva lassította a lovakat. – Vagy ami megmaradt belőle.
Mirella szeme megvillant a kihívás hallatán. Gyorsan végigmérte a roskadozó építményt és a kapufélfán lengedező rongyos jelzést. Mielőtt még a szekér teljesen megállt volna a félig lezárt sorompó előtt, fanyar, magabiztos mosollyal igazította meg ruhája szegélyét. Bár hivatalos hajdúnak nyoma sem látszott a szélfutta hágón, a bódé lyukas kéményéből vékony, friss füstcsík kanyargott a szürke ég felé.