A füstös sorompó mögött

A bódé alacsony ajtaja csikordulva nyílt ki, s a gomolygó füstfelhő mögül egy elnyűtt köpenyű alak kecmergett elő, kezében egy görbe fafokossal. Nem tűnt hivatalos adószedőnek, inkább egy didergő szerencsétlennek, aki a zord hágón próbált némi maradékhoz jutni a vándoroktól.
– Vám... a hágón való áthaladásért! – köhögött fel rekedten, de a szava azonnal torkára forrt, amint tekintete megakadt Bordán. A férfi szótlanul, komor szoborként magasodott a bakon, jobb keze a nehéz fékkarra feszült.
Mirella csípős, halk hangon vette át az irányítást, szeme sarkából azonban éberen figyelte a bokrok árnyait is.
– Vám? Egy korhadt fadarabért, jóember? – kérdezte fanyar mosollyal. – Inkább egy korty meleg ital kellene a köhögésedre, mint a garasaink.
Borda nem fecsérelte a szót. Feszült izmokkal, szikár hangon csak annyit vetett a didergő ember felé:
– Emeld fel. Most.
Az ál-vámszedő gyorsan végigmérte Borda szigorú arcát és a szekér méreteit. Felmérte az erőviszonyokat, s anélkül, hogy akár csak egy szót szólt volna, behúzott nyakkal tolta félre a lógó gerendát.
Mirella a köténye alól egy marék szárított gyümölcsöt dobott a férfi felé, ahogy a lassan meglóduló kerekek átgördültek a kritikus ponton. A szekér átjutott, de a meredek lejtő és a völgyből felszálló vastag pára továbbra sem ígért könnyű utat.