A hegyi hágó szelében

A meredek szerpentin alaposan feladta a leckét a megfáradt, párás szőrű lovaknak. A szekér kerekek köveknek ütődve pattogtak a keskeny nyomvonalon, Mirella pedig türelmetlenül szorította a bak szélét, ahogy a tengely minden egyes döccenőnél veszélyesen megreccsent.
– Ha még egy kiálló sziklának nekihajtasz, Borda, a legdrágább gyógyírom csordul ki a fapadló résén! – sziszegte a nő, éles pillantást vetve a férfi szikár profiljára.
Borda nem pazarolt felesleges szavakat a válaszra. Száját keskeny vonallá húzva, megfeszülő karizmokkal tartotta a gyeplőt, s csak egy kurta, morajló morgással jelezte, hogy a lovak irányítását és az út akadályait jobb, ha ráhagyja. A következő éles kanyarulatnál azonban komor hallgatással, mégis megfontoltan döntötte meg a szekér oldalát, nehogy a teher felboruljon.
Ahogy közeledtek a hegyi gerinc tetőpontjához, az árnyékot adó fenyvesek ritkulni kezdtek, s a hűvös magaslati szél szabadon söpört végig a sziklás kaptatón. A lenti tisztás békés nyugalma már végleg a hátuk mögött maradt; a hágó zordabb, de nyitottabb terepet tárt fel előttük.
Mirella gyors mozdulattal kapta el a szélben meglebenő kendőjét, miközben tekintetével a gerinc túloldalán elterülő völgyet pásztázta. A távoli vásárváros kontúrjai még elmosódtak a kora reggeli párában, de a bosszúság ellenére a nő tekintetében ott égett a jól ismert dac.
– Na, legalább az út pora nem ragad ránk ebben a huzatban – jegyezte meg csípősen, s felállva a bakon meglazította a szekérre kötözött gyógynövényes zsákok szorítását, felkészülve az ereszkedésre.