Aranyfény a tisztáson

A tisztásra kiérve a felkelő nap első aranyló sugarai áttörték a sűrű koronaélt, s megvilágították a harmattól csillogó füvet. A falu füstjei innen már csak apró, szürke pamacsoknak tűntek a völgy mélyén, megszelídítve a lenti világ fenyegető közelségét. Mirella visszanézett egy pillanatra, majd elégedett mosollyal törölte meg a homlokát.
– Na látod, Borda – jegyezte meg könnyedén, miközben a bak szélére telepedett –, a végén még egészen csendes reggelünk lesz. Bár a szekér kereke jobban nyikorog, mint a tiszttartó fogsori panaszai.
Borda csak halk morgással válaszolt, de a szorítása enyhült a fa nyelén. Megállította a lovakat a tisztás szélén lévő öreg forrásnál, ahol a szekér rázkódása után a jószágok megenyhülve hajoltak a friss víz fölé. Amíg a lovak szomjukat oltották, Mirella átnézte a hátsó rekeszeket. A csempészett portékák és a gyógyfüves üvegcsék sértetlenül pihentek a dupla padlózat rejtekében.
– A hegy túloldalán fekvő vásárban jó ára lesz a szárított zsályának és a kakukkfűnek – dünnyögte, s egy apró rézpénzt forgatott az ujjai között. – És ha szerencsénk van, az ottani ispán legalább olyan hiszékeny lesz, mint az előző.
Borda elmosolyodott a bajsza alatt. A napfény gyorsan átmelegítette a hűvös erdei levegőt, s a páros a rövid frissítő után útnak indult, hogy átszelje a gerincet.