Adomány a fenyves szélén

A lankás emelkedő szélén a lucfenyők sűrűsödő árnyéka végre teljesen eltakarta a szekeret az alant elterülő falu elől. Mirella mélyet lélegzett a hűvös, friss erdei levegőből, bár óvatos tekintete még mindig a fák közötti derengést pásztázta. A feszültség nem bénította meg a mozdulatait, de a tapasztalat arra tanította: a pirkadat pillanatai a legveszélyesebbek a szekérrel vándorlókra.
Borda hirtelen megtorpant, s hegyezni kezdte a fülét, miközben lépteit a kerekek üteméhez igazította. Egy halk gallyroppanás hallatszott a sűrűből, mire a férfi keze ösztönösen a szekér oldalára erősített bot felé nyúlt. Mirella egy halk intéssel csillapította társát, miközben óvatosan a csapás melletti öreg tölgy tövére szegezte a tekintetét.
Nem udvari katonák lapultak a bokrok árnyékában. Egy összegömbölyödött, megviselt alak feküdt a száraz harasztban, ócska, vékony takaróba burkolózva. Egy földesúr elől menekülő jobbágy lehetett, akit a kimerültség terített le a tisztás szélén. Mirella arca azonnal megenyhült. A szekér rejtekéből gyors, gyakorlott mozdulattal előhúzott egy gyapjútakarót és egy darab száraz kenyeret.
– Halkan, Borda. Nincs itt semmi veszély – suttogta halk, megnyugtató hangon. Óvatosan a szendergő alak mellé fektette a csomagot, majd visszafordult az út felé.
Borda elégedett horkantással indította meg a szekeret, s a kerekek halk morajlással gördültek tovább a tisztás felé vezető, fenyőtűkkel borított csapáson.