Ékek és feszült percek

Mirella nem méltatta felesleges szavakra Bandi zsörtölődését, csak egy sokatmondó, fanyar félmosollyal intett a sikátor mélye felé. A kérdésre Borda fojtott, rekedtes böffentése felelt, ami egyszerre jelentett igenlést és nyomatékos figyelmeztetést: a porkolábok ugyan lemaradtak, de a kopók szimata nem csal meg örökké. Nincs idő a dühös méregetésre, cselekedni kell, mielőtt a fáklyák fénye újra bevilágítja a szűk átjárót.
Gyors, halk léptekkel osontak beljebb a nyomorúságos negyed sötétjébe, egészen a düledező fészerig, ahol a menekülésre szánt, kopottas szekér várakozott. A látvány azonban nem volt szívderítő. A jobb oldali kerék természetellenes szögben dőlt meg a nyirkos talajon; a tengely megrepedt, szinte teljesen kettévált a korábbi hajsza rázkódásaitól. Bandi halk, de annál acsargóbb szitkozódásba kezdett, miközben az idős asszony dühösen megrázta a fejét, a sors újabb igazságtalanságát átkozva.
– Kevesebb szót, több erőt! – sziszegte Mirella, miközben máris a sárba térdelt, és megragadta a nehéz fagerendát. Nem tűrte a tétovázást, pláne nem a tehetetlen dühöt. Az idős asszony, megőrizve minden maradék konokságát, azonnal mellé lépett. Meglepő szívóssággal feszült neki a fának, míg Mirella a törött tengely alá tuszkolt egy vaskos, korhadt éket, amit a fal tövében talált. Karjaik megfeszültek, a fa baljóslatúan nyikordult egyet, de a rögtönzött támaszték végül a helyére ugrott, ideiglenesen rögzítve a szerkezetet.
Borda feszülten figyelte a sikátor torkolatát, szőre felborzolódott a sötétben, de nem adott ki hangot. A megemelt tengely egyelőre bírta a terhelést, így megnyílt az út a menekülésre. Bandi még mindig morogva, de végre feleszmélt, és megragadta a szekér rúdját, készen arra, hogy kiszabadítsák magukat a szorongató csapdából, mielőtt a porkolábok újra rájuk találnának.