A düledező kapualj

A megroggyant kordé tompa nyikorgással lódult meg a nyirkos macskakövön. Borda némán osonva vágott utat a sötétségben, fekete szőre szinte eggyé vált a sikátor falaival. Mirella a rázkódó ponyva mellett lépdelt, egyik kezével a rakományt egyensúlyozva, miközben feszülten figyelte az utca végét. Az idős asszony szaporán szedte a lábát mögöttük, görcsösen szorítva kopott botját.
A sebtében bevert ék minden zökkenőnél baljóslatúan megreccsent. Bandi erejét megfeszítve tolta a rudat, homlokán vastag cseppekben ült ki a félelem.
– Ez túl hangos! – sziszegte remegő hangon. – Meghallják! A porkolábok nem vakok!
– Akkor told sebesebben, különben te magad magyarázhatod el nekik a dupla fenék titkát – vágott vissza Mirella halk, de fanyar határozottsággal. Nem tűrte a kishitűséget, pláne nem most, amikor a szabadságuk volt a tét.
Borda hirtelen megtorpant a sarkon. Fülei hátralapultak, vészjósló, halk morgás rezegtette a torkát. A távolból nehéz csizmák ütemes dobogása és fáklyák imbolygó fénye vetült a szemközti falra. A kopók visszatértek, és gyorsan közeledtek.
Bandi kis híján elengedte a rudat a rémülettől, de Mirella szorítása azonnal a vállára nehezedett. Nem engedte meg a megtorpanást. Mutatóujjával egy alacsony, düledező kapualj felé bökött. Szűk volt, talán túlságosan is a sérült tengelynek, de nem maradt más választásuk: be kellett venniük a kanyart, mielőtt a fény elérné a sikátort.