Éjjeli kaptató a szikláknál

A hűvös éjszakai szél halk süvítéssel szaladt át a fenyvesek lombjai között, míg a szekér kerekei ritmikusan zörögtek a kavicsos kaptatón. Borda szorosan markolta a gyeplőt, szemei feszülten pásztázták az út menti sötét bokrokat. Bár a bíró hajdúi messze elmaradtak a völgyben, a sötétség árnyai a fák között most minden sziklát és görbe törzset rejtőző alaknak mutattak.
– Figyelj – suttogta Mirella halkan, miközben hátranyúlt a ponyva alá, hogy ellenőrizze, a deszka retesze biztosan a helyén van-e. – A köves kanyarnál lassíts. Nem hiányzik, hogy egy eltört tengely miatt maradjunk itt.
Borda csak egy rövid, sziszegő intő hangot adott ki válaszul, s óvatosan megrántotta a bal szárat. A lovak patái halkan koppantak a lapos sziklákon, ahogy a szekér ügyesen kikerült egy mély, vizes kátyút. Egy hirtelen szárnycsapás zaja a közeli ágról mindkettejüket megriasztotta; Mirella kiskése gépiesen villant meg a félhomályban, míg Borda válla megfeszült a bakon.
Ám a sötét árnyék csupán egy megriadt éjjeli madár volt. A nő halk, feszült sóhajjal tette vissza a tőrt a hüvelyébe.
– Úgy látszik, a bírói udvar aranya nemcsak a rekeszünket nyomja, de az idegeinket is – jegyezte meg félhangosan, miközben az útkanyarulatot figyelte, ahol a távolban már derengeni kezdtek a hegyi falu szélső hajlékai.