A hegyi falu szélén

A hegyi utca első düledező kőkerítései hamarosan kibontakoztak a sötétségből, ahogy a lovak fáradtan, de kitartóan felkaptattak az utolsó meredek sziklagerincre. Borda gyengéden visszahúzta a szárat, s a szekér megtorpant a falu szélső, alacsony boronaháza mellett. A csendet csak a párás levegőt ziháló lovak s a fenyvesek felől érkező éjjeli szél zúgása törte meg.
– Na látod, Borda, a kaptató nehezén túl vagyunk – kacsintott Mirella, miközben leugrott a bakról, hogy megvizsgálja a kerekek tengelyét. – A bíró úr bizonyára még most is az orvosságom varázserejében bízik, miközben mi a nehezen megszerzett aranyaival állunk a hegyvidék kapujában.
Borda egyetlen moccanás nélkül figyelte a sötétbe burkolózott utcaszakaszt. A falu mélyen aludt, csupán egy-két kormos ablak mögött derengett halovány mécsesfény. A férfi elégedetten morgott egyet, amikor meggyőződött róla, hogy senki sem leselkedik az árnyékok rejtekén.
Mirella odaállt mellé, s egy apró, csillogó aranyat pöckölt fel a levegőbe, majd bravúros mozdulattal kapta el.
– Holnap hajnalban ennivalót veszek a helyi szegényeknek, s jut belőle a koplaló gyerekeknek is – kuncogott halkan, a ponyva titkos rekeszére pillantva. – De most először keressünk egy védett zugot a sziklák tövében, ahol éjszakára elrejthetjük a fogatot.
Borda helyeslően bólintott, és óvatosan a kőkerítés mögötti sűrű galagonyás felé terelte a lovakat.