Cipó és menedék a homályban

A roskadozó kunyhó ajtaja halkan nyikkant, amikor Jakab beengedte őket a félhomályos helyiségbe. Odabent a dohos, hideg levegőben didergő alakok szorongtak: egy kisgyermekes édesanya és két megriadt jobbágy húzódott meg a sarokban. Borda azonnal az ajtófélfának vetette a hátát, fülei feszülten rezdültek minden kinti neszre. Fenyegető, éber jelenléte néma védőpajzsként ölelte körül a szűk menedéket.
Mirella nem teketóriázott. Bár a félelem gombócként szorította a torkát a közeledő járőrök hírére, mozdulatai mégis melegséget árasztottak. Benyúlt az úti tarisznyájába, s előhúzott egy karéj illatos kenyeret meg egy kevés aszalt gyümölcsöt.
– Egyetek csak, senki sem bánt benneteket – suttogta halk, szaporaközű szavakkal, miközben gyorsan szétosztotta az falatokat a bujkálók között. A kisgyerek szeme azonnal felcsillant, s a vacogó felnőttek gyanakvása egy csapásra bizalommá szelídült.
– Isten áldjon meg, leányom – hálálkodott Jakab, miközben a korhadt ablakrácshoz lapulva kémlelte a külső homályt. – A hajdúk a szomszéd utcát járják, ha idetalálnak...
– Nem találhatnak rá erre a zugra – vágta rá halkan Mirella, de a szemeiben megvillanó riadalom elárulta feszültségét. Borda ekkor hirtelen megfeszült, s egyetlen szaggatott horkantással jelzett: nehéz csizmák zajongása ütötte meg a fülüket a saras sikátor felől.