A kidőlt kőfal tövében

A szegénytelep kanyargós, saras utcácskáin sűrű pára ült. A korhadt kerítések és düdező kunyhók között csak a kémények halovány füstje jelezte, hogy a szűkös hajlakok mélyén már ébredeznek a szegény sorsúak. Mirella könnyű léptekkel haladt a nyirkos földön, mialatt Borda éberen, feszült izmokkal követte minden mozdulatát. A fekete kutya füle időközben megtorpant egy közeledő neszre, de a lány egy finom kézmozdulattal s halk intéssel azonnal megnyugtatta hű társát.
A következő kanyar után feltűnt a kidőlt kőfal maradványa, amiről a fiatal suhanc beszélt. A szürkülő félhomályban egy zömök, kucsmás alak támaszkodott a mohás köveknek. Öreg Jakab volt az; amint megpillantotta a feléjük igyekvő párost, megkönnyebbülten sóhajtott fel, s sietős, sántikáló léptekkel indult eléjük.
– Hál’ az égnek, hogy épségben ideértetek – suttogta az öreg, miközben gyanakvó pillantást vetett a ködös utcácska felé. – A tiszttartó emberei teljesen megvadultak. Nem elég, hogy a főkaput lezárták, de állítólag már a vásártéri kofák gúnyszavait is besúgóknak jelentik.
– Ugyan, Jakab bátyám, mikor hoztak ránk ijedtséget a hajdúk kevély hajdúi? – felelte vidám huncutsággal Mirella. – Ha a főkapunál szimatolnak, csak annál nyugodtabban intézhetjük a dolgunkat a szegények hajlékaiban. Mutasd az utat a kunyhóhoz!
Jakab hálásan bólintott, majd bevezette őket a sikátorok védelmező homályába, ahol a roskadozó tetők szinte összeértek a fejük felett.