Bandi jele

Bandi, mint mindig, ösztönösen érezte, hol a legvékonyabb a hajtások fala. Csendben, egy-egy határozott mozdulattal törte előre az utat a harmatos bozótosban. A hajnali párától nehéz levelek verdesve súrolták arcukat, minden egyes rezdülésük mintha egy rejtett szem figyelmét hívta volna fel. Mirella a botjára támaszkodó idős asszony kezét fogta, és óvatosan vezette a Bandi nyomán. Borda, aki a hátvédet képezte, szinte beleolvadt a környezetbe. A tekintete élesebb volt, mint a legélesebb kés, minden árnyékot, minden susogást regisztrált.
A csend, ami lent még nyomasztó volt, most fenyegetően terült szét felettük. A fák lombkoronái mintha elnyelték volna a hangot, csak a saját szívük dobogását hallották, és a gyenge szél suhogását, ami a fák ágai közt játszadozott. Az idős asszony lihegve, de panasz nélkül kapaszkodott Mirella kezébe. Arcán mély barázdákban ült a fáradtság, de tekintetében a dac és az elszántság lángja égett.
Mirella tudta, hogy a patakmeder csak ideiglenes menedék volt. Ez a bozótos, ez a nyílt, de mégis rejtelmes terület, sokkal nagyobb veszélyeket tartogat. Bárhol leselkedhetett valami. A levegőben érezhető volt a nemrég elvonult eső illata, a nedves földé és a szétzúzott növényeké. Minden lépésük nyomot hagyott, minden mozdulatukkal felhívták magukra a figyelmet.
Bandi hirtelen megállt, felemelt kézzel jelezte a többieknek. Mirella azonnal megmerevedett, Borda pedig feszülten merevedett meg mögöttük. A levegőben megfagyott a mozdulat, csak a távoli madárcsiripelés hallatszott, ami most sokkal kevésbé tűnt megnyugtatónak, mint odalent. Bandi arca kemény volt, szeme a sűrűség mélyébe fúródott. Vajon mit látott, vagy mit hallott? A feszültség tapinthatóvá vált, mindenki lélegzetvisszafojtva várta a következő jelet. A bozótos ölelésében, az ismeretlen ösvényen, a remény és a félelem vékony határán egyensúlyoztak.