A friss nyom

Bandi lassan, szinte észrevétlenül leengedte a kezét, de tekintete továbbra is a bozótos sűrűjét pásztázta. Egy apró, alig látható mozdulattal előrenyúlt, és egy megtört ág végét piszkálta meg a földön. A szürke, már-már elszáradt levélnyom egyértelműen mutatta, valaki nemrégiben járt erre. A nyom még friss volt, a letaposott fűszálak alig emelkedtek vissza. A feszültség egyenesen a levegőbe írta magát, ahogy Mirella tekintete találkozott Borda éber, de most még kérdő tekintetével. Az idős asszony, bár nem látott semmit, érezte a változást. Egy halk nyögés szakadt fel torkából, amit azonnal elfojtott.
„Mi az?” – suttogta Mirella, szavai alig hallhatóan omlottak szét a nedves levegőben. Borda már a markolatán pihentette a kezét, ahogy mindig, ha veszélyt szimatolt.
Bandi csak bólintott, tekintete nem mozdult el a nyomról. „Lépegettek” – mondta halkan, hangjában ott rejtőzött a düh és a kimerültség keveréke. „Nem rég. Ketten, talán hárman.”
A szavak puskaporos hordóként robbantak a csendben. Nem állatok voltak tehát. Emberek. És nem barátságos szándékúak, ha Bandi ennyire feszült. Az idős asszony arcán a dac most félelemmé szelídült, szeme könnybe lábadt. Mirella szorosan megfogta a kezét, egy halk biztatás, ami sosem jutott el a hangszalagjáig.
„Merre?” – kérdezte Borda, hangja mély és érces volt.
Bandi mutatóujjával a bozótos egy még sűrűbb pontja felé bökött. „Erre vitt az útjuk. Nem siettek, de céltudatosak voltak. Hajdúk, vagy még rosszabb.”
A társaságra nehezedett a döntés súlya. Előre menni, egyenesen a potenciális veszélybe? Vagy vissza, a patakmeder bizonytalan menedékébe, amit nemrég hagytak el? A csend ismét rájuk telepedett, ezúttal még súlyosabban, mint korábban, tele a rejtett fenyegetés éles ízével. Mirella szíve kalapált. A szegények védelmében gyakran kellett kockáztatnia, de most a saját bőre mellett két társáért is felelt. A bozótos nem volt biztonságos, és a levegőben most nem csak az eső illata, hanem a puskapor szaga is ott lebegett, legalábbis a képzeletükben.