Az Ismeretlen Nyomában

Mirella egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha a döntés súlyát akarná a szempillái mögé rejteni. Aztán mély levegőt vett, ami nem hozott mást, csak a nedves föld és a feszültség fanyar illatát. Borda kérdő tekintete rajta pihent, készen bármilyen parancsra. Az idős asszony csendben remegett Mirella szorításában. Visszafordulni a patakmederbe, a már feltérképezett „biztonságba”, az most felért volna egy beismeréssel, hogy képtelenek szembenézni az ismeretlennel. Ráadásul, ha az „ismeretlen” célja a patakmeder felé tart, ott várni rájuk még nagyobb ostobaság lenne.
„Előre megyünk” – mondta ki végül, hangja határozott volt, bár a szíve még mindig a torkában dobogott. „De észrevétlenül. Bandi, te mész elöl. Minden rezdülésre figyelj. Borda, te tartod a hátunkat. Az idős asszony marad kettőnk között. Lassan, csendben.”
Bandi csak bólintott, tekintete már a bozótos sűrűjét fürkészte, a fák és cserjék kusza hálóját, ahol a hajdúk nyomai elvezettek. Mozdulatai most még a szokásosnál is megfontoltabbak voltak, mintha a levegőben lévő feszültséget is el akarná kerülni. A rátaposott ágacskák halk recsegése, a nedves avar süppedése minden lépésnél élesebben hallatszott, mint korábban. Mirella maga is igyekezett úgy lépni, hogy a harmatos fűszálak is megússzák a taposást.
A bozótos még sűrűbbé vált. Az ágak karcolták a ruhájukat, az arcukat, de most senki sem panaszkodott. Az idős asszony szorosan kapaszkodott Mirella ruhájába, apró, lihegő sóhajtásokkal jelezte félelmét, de egy szót sem szólt. Mirella időnként hátrapillantott Bordára, akinek arca komor volt, szemei éberen pásztázták a hátsó frontot. A veszély tapintható volt, mint a reggeli pára, ami rájuk telepedett. Nem siettek, de egyetlen percet sem vesztegettek. A nyom még mindig ott volt, mintha vezetné őket, egyenesen a rejtély szívébe.