A füst illata

A harmatos bozótos mélyén a lépteik súlya alig hallatszott, mintha a természet is visszafojtotta volna a lélegzetét. A csend néha oly vastag lett, hogy Mirella szinte harapni tudta, csak a saját szívverése és az idős asszony halk lihegése törte meg. Bandi elöl haladt, mozdulatai folyékonyak és szinte észrevehetetlenek, minden érzékszerve a környezetére hangolva. Mirella tekintete a hátát fürkészte, tudta, hogy Bandi minden rezdülése jelzésértékű lehet.
És akkor megtörtént. Bandi hirtelen megállt, de nem egy hangos mozdulattal, hanem szinte a levegőben fagyott meg. Jobb kezét, mintha csak egy faágat akarna félretolni, lassan, szinte észrevehetetlenül felemelte, tenyérrel hátrafordítva. A jel világos volt: megállás, azonnal, és teljes csendben.
Mirella azonnal reagált, egy mozdulattal maga mögé süllyedt, az idős asszonyt is magával rántva. A néni egy apró, elfojtott nyögéssel jelezte, hogy megértette, bár arca hófehér volt. Borda, mint egy árnyék, szintén azonnal megdermedt a helyén, tekintetével máris a bozótos mélyét pásztázta, felkészülten bármire. A levegőben a feszültség most annyira sűrűvé vált, hogy szinte nyomta a mellkasukat.
Bandi lassan, óvatosan oldalra biccentette a fejét, majd ujját az ajkára emelte, mielőtt egy hajszálnyi mozdulattal egy sűrűbb bokor felé intett. Mirella követte a tekintetét, és bár semmit sem látott, Bandi szemei meséltek. Valami ott volt. Valami, ami nem a bozótos része.
Egy pillanat múlva Mirella is megérezte, amit Bandi már rég észlelt. Nem látott semmit, nem is hallott konkrét hangot, de egy pici, hamuillatú szellő suhant el mellettük. A friss fafüst jellegzetes, fanyar szaga egyértelműen elárulta: nem ők voltak az egyetlen emberi lények a közelben. Valakik tábort raktak. Valakik épp most. A nyomok nem csak vezettek, hanem utol is érték őket.