Ázott vendég a fák között

A szekér zökkenve indult meg a sötét, mohos ösvényen, maguk mögött hagyva az óriás bükkfa oltalmazó árnyékát. A fák ágai szorosan összefonódtak a fejük felett, mint egy természetes zöld alagút, amely elnyelte a kerekek neszét. Bandi még mindig didergett a száraz pokróc alatt, de szemei már élénken villogtak a sötétben, miközben az idős asszony halkan mormolt egy megnyugtató imát a háttérben.
Félórai lopakodás után egy elhagyatott, dülöngélő falú erdei ház körvonalai bontakoztak ki a sűrű párából. Borda egyetlen néma intésére megálltak a tisztás szélén. A hallgatag férfi nem teketóriázott: odalépett a szekér hátuljához, félrelökte a nehéz ponyvát, és egy határozott mozdulattal rántotta elő a sarokban gúzsba kötve gubbasztó, csuromvizes alakot. A tiszttartó kéme volt az, akit még a gázlónál halásztak ki a vízből, és most úgy festett, mint egy ázott ürge.
Mirella gúnyos mosollyal az arcán lépett közelebb, kezében egy nehéz bádogvödörrel, amit a kunyhó eresze alól akasztott le. "Nos, komám, úgy látom, a hajdúk elmaradtak, de mi itt vagyunk, és roppant vendégszeretőek tudunk lenni" – duruzsolta csípős kedvességgel, miközben Borda máris a ház gerendájához vonszolta a vacogó foglyot. A kém rémülten pislogott a sötétben, érezve, hogy a jéghideg erdei éjszaka és a csapat határozott fellépése hamarosan megtöri a hallgatását.