A gyertyaláng árnyékai

A korhadt ajtó szorosan záródott, de a réseken át mégis fütyült a hideg erdei szél. Odabent a feszültség szinte tapintható volt; a csapat tagjai gyanakodva figyelték egymást és a sarokban megkötözött jövevényt. Az idős asszony remegő kézzel gyújtott meg egy szál viaszgyertyát, aminek sárgás fénye ijesztő, megnyúlt árnyékokat vetett a nyirkos, penészes falakra.
– Biztonságban vagyunk itt? – suttogta Bandi, miközben a pokrócot még szorosabban magára húzta. Tekintete idegesen ugrált a sötét ablaknyílás és a fogoly között, ujjai fehéredtek a szorítástól.
– Amíg a nyelvét fogja, senki sincs biztonságban – mormolta Borda, és egy határozott mozdulattal a gerendához rögzítette a feszülő kötelet. Bár hangja keménynek tűnt, a szeme sarkában ott bujkált a lelepleződéstől való fojtogató félelem.
Mirella nem pazarolta az időt. A bádogvödröt a billegő asztalra helyezte, majd közvetlenül a reszkető kém elé lépett. A férfi fogai hangosan koccantak a csendben, miközben az átázott gúnyájából még mindig a korhadt padlóra csöpögött a gázló jéghideg vize.
– Nos, kedvesem – kezdte Mirella, és hangjába a fenyegető él mellé némi tettetett, anyáskodó melegséget csempészett. – Beszélgessünk a tiszttartó úr legújabb terveiről. Vagy talán egy száraz ing és a meleg sarok jobban tetszene?
A kém rémülten pislogott a gyertyaláng vibrálásában, torkából csak érthetetlen hörgés tört elő. Az idős asszony a háttérben halkan mormolt egy védelmező imát, miközben feszülten leste az ablakon túli sötétséget, rettegve a kinti neszeitől. A házban mindenki tudta: a hajdúk nyomkövetői bármelyik pillanatban rájuk találhatnak.