Menedék a bükkfa tövében

A kerekek halkan surrogva gázoltak át a mély avaron, ahogy a kis csapat beljebb húzódott az erdő sűrűjébe, távolodva a zajos folyóparttól. Borda egy öreg bükkfa tövében állította meg a kimerült lovakat, és azonnal nekilátott megnyugtatni a párás tüdővel ziháló állatokat. Bandi a földre huppant, karjait maga köré fonva vacogott, mintha a fogai fegyverekként csattognának a csendben.
Mirella nem vesztegette az időt. Odalépett a didergő fiúhoz, és egy száraz, durva szövésű pokrócot terített a vállára, amit a szekér egyik rejtett zugából rántott elő. "Na, ne sajnáltasd magad, hős vitézem, a hajdúk még mindig a fűzfáknál keresik a szellemeket," mondta halk, csipkelődő, mégis meleg tónussal, miközben az idős asszonyt is felsegítette a bakról. Az öregasszony hálásan szorította meg a lány kezét, arcán a megkönnyebbülés könnyeivel.
Borda eközben félretolta a szekér kettős fenekű deszkáját, hogy ellenőrizze, nem ázott-e be a féltve őrzött rakomány. Szerencsére a viaszos vászon megvédte a kelméket és az értékes fűszereket. A sötét lombok között, a jótékony félhomályban végre kifújhatták magukat, de Mirella tudta, hogy a tiszttartó bosszúja nem várat sokáig magára, amint rájönnek a csalásra.
"Indulnunk kell tovább, mielőtt a hold teljesen kibújik a felhők mögül," suttogta Borda, a sötétségbe kémlelve. Mirella bólintott, és egy gyors, bíztató mosollyal intett a többieknek, hogy az erdei ösvény felé vegyék az irányt.