Az utca hívása

Mirella bólintott Bordának, mintha szavak nélkül is megértette volna a kutya üzenetét: „Tiszta a levegő, gazdám, de légy résen.” A fiatal nő mély levegőt vett, és az Álmok Anyaga még halványabban, de biztatóan rezzent meg a tenyerében. Előbb Bandi, majd az idős asszony is a mögötte álló árnyékból a hordó takarásába húzódott, mielőtt Mirella finoman kilépett volna az alagút szűk szájából. A sikátor már nem csupán zajok és szagok keveréke volt, hanem egy valóságos, élettel teli kép tárult a szemük elé.
Az omladozó falak között szűk utca kanyargott, melyet félig lebontott bódék és deszkából tákolt viskók szegélyeztek. A távoli tűzfény most egy közeli, rozsdás hordóból szivárgott, ahol néhány gyermek guggolt, próbálva felmelegedni az éjszakai hidegben. Ruhájuk rongyos volt, arcuk piszkos, de tekintetükben ott csillogott az a makacs életvágy, amit Mirella oly sokszor látott már. Az egyikük, egy aprócska lányka, felnézett, és elkerekedett szemekkel bámulta az újonnan érkezőket.
Bandi egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta a gyerekeket. Arca elszánttá vált, mintha most tudatosult volna benne igazán, miért is jöttek ide. Az idős asszony csendesen megsimogatta a fiú hátát, és egy gyenge, bátorító mosollyal jelezte, hogy most már nincs visszaút. Borda orra rezgett, ahogy a környék ezernyi illatát szívta magába, de tekintete Mirellán nyugodott, készen állva bármilyen parancsra.
Mirella meglátta a kislány arcán az éhség halvány nyomát, és tudta, hogy a rejtekút vége nem csupán egy fizikai pont, hanem egy új küszöb. A fénymoha már messze járt, de a remény, amit magukkal hoztak, most kezdett igazán ragyogni a szegénynegyed félhomályában. Előrelépett, az Álmok Anyaga most már nem is lüktetett a kezében, hanem inkább egyfajta nyugodt, állandó meleggel sugárzott, mintha üdvözölné őket ebben a nyomorúságos, mégis élettel teli világban. Felkészült rá, hogy megtegye az első lépést a remény útján, és megmutassa, hogy a csoda valóra válhat.