A rejtekút vége

Ahogy Borda vakkantása elhalt a nedves levegőben, a csapat lassan elindult a kanyar felé. A kékesfehér fénymoha ragyogása még egy utolsó sziporkát villant, mielőtt egyre halványabbá vált, átadva helyét egy melegebb, de annál elmosódottabb fénynek. A járat kitárult, és Mirella, Bandi, valamint az idős asszony egy apró, eldugott nyílásnál találták magukat, amely egy szűk sikátorba vezetett. A falakat itt már nem moha, hanem szürke, omladozó vakolat borította.
A tompa fény, mely odasugárzott, nem a napfény volt, hanem egy messzebb égő tűz, vagy egy fáklyás őrszem halvány pislákolása. A távoli zajok most már tisztán kivehetővé váltak: gyerekek halk kacaját, vitatkozó hangok moraját, és a mindennapi élet apró, zörgő neszeit lehetett hallani. A levegő is megváltozott, már nem a barlang hűvös, tiszta illatát hozta, hanem a szegénynegyed jellegzetes, fanyar szagát – füst, nedves föld és megszokott, édeskés rothadás keverékét.
Mirella mélyet szippantott a levegőből, és egy pillanatra bezárta a szemét. Készen állt. Az Álmok Anyaga a kezében már nem lüktetett annyira élénken, de ereje ott lapult benne, ígéretet hordozva. Mellette Bandi tágra nyílt szemekkel figyelte a sikátor bejáratát. Az ifjú arcán a kezdeti félelem nyomát felváltotta a tiszta kíváncsiság és a segíteni vágyás lelkesedése. Az idős asszony szelíden megérintette Mirella vállát, arcán halvány mosoly ült. Tudta, hogy a régóta várt csoda, amiről annyit mesélt, most valóra válik.
Borda egy utolsó, óvatos szimatot vett, majd bátorítóan meglökte az orrával Mirella lábát. A sikátor bejáratánál egy rozsdás, félig nyitott hordó állt, mögötte árnyékos foltok, melyek tökéletes takarást nyújtottak. A csapat még nem lépett ki teljesen a rejtekhelyről, de már érezték a külvilág pulzusát, annak a világnak az elkeseredett, mégis reményteli lüktetését, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk. Mirella előrenézett, tekintete eltökélten villant a félhomályban. A Fénymoha Ösvénye elvezette őket a célhoz, most már csak rajtuk állt, hogy a reményt is elvigyék.