Az üllő ritmusa

Mirella intésére a kis csapat megállt a tisztás szélén, közvetlenül az omladozó vadászkunyhó árnyékában. A kiskutya hirtelen hegyezni kezdte a fülét, apró farkincája megmerevedett, s halkan vakkantott a sötét kapualj felé. Nem az üldözők fegyvereinek csörtetése volt ez, sokkal inkább egy ütemes, tiszta, fémes koccanás, mintha valaki egy apró üllőn finom szerszámmal dolgozna a romos falak oltalma mögött.
Borda azonnal Mirella elé lépett, széles vállával védve a nőt, keze pedig ösztönösen a nehéz fokosára tévedt. Mirella azonban egy könnyed, megnyugtató kézmozdulattal leintette a hűséges védelmezőt. Bandi tágra nyílt szemmel leste az épület sötétlő ablaknyílásait, de a korábbi félelmet gyorsan felváltotta benne a gyermeki kíváncsiság.
– Nos, úgy tűnik, nem mi vagyunk az egyetlenek az erdőben, akik éjszakai menedéket keresnek – suttogta Mirella, arcán azzal a dacos, mégis derűs félmosollyal, amellyel a pökhendi uraságokat szokta fogadni. – Ez a hang túlságosan finom ahhoz, hogy a tiszttartó nehézkes pribékjeinek durva csizmáitól származzon. Ott bent valami egészen más lapul.
Óvatosan, egymás lépteit fedezve osontak közelebb a korhadt tölgyfa ajtóhoz. A repedéseken át finom, aranysárga fény szűrődött ki a harmatos fűre, s a fura, ritmikus fémzaj mellé most már egy halk, öreges dünnyögés dallama is társult. Mirella óvatosan nyújtotta ki a kezét a feszülő fa felé, készen arra, hogy feltárja a kunyhó rejtélyét.