A gázló túlpartján — új hang

A patakpart hűvös lehelete szinte azonnal elűzte az erdei bolyongás fülledt fáradtságát. A csobogó víz mentén hajladozó mogyoróbokrok sűrűjében a kiskutya izgatottan megállt egy mohás kőlépcsőnél, amely egyenesen a sekély mederbe vezetett. Mirella elégedetten mosolyodott meg, és finoman megszorította Bandi remegő vállát.
– Látod, kisöcsém, a víz nem őriz lábnyomot – suttogta derűsen. – Ha szerencsénk van, a tiszttartó kopói most épp a túlsó dombon ugatják a saját árnyékukat.
Bandi bizonytalanul pillantott a sötétben csillogó habokra, de a kis jószág vidám farkcsválása hamar eloszlatta a kétségeit. Borda közben némán, árnyékként lépett melléjük. Miután meggyőződött róla, hogy a kidőlt fatörzs mögötti avar teljesen érintetlennek tűnik, egyetlen határozott intéssel jelzett a társaságnak. A gázlón átvezető lapos kövek stabilnak bizonyultak; egymás sarkában lépkedtek át a túlpartra, ahol a fák lombkoronája végre kiengedte szorításából a tájat.
A víz túloldalán a sűrűség hirtelen átadta helyét egy csendes, eldugott tisztásnak. A holdfény tiszta ezüsttel világította meg a puha pázsitot, a fák mögött pedig felrémlett egy régi, düdező vadászkunyhó sziluettje. A kiskutya büszkén telepedett le a fűbe, mintha csak saját birodalmát mutatná be a fáradt utazóknak.