A bükkfa alatti átjáró

A kiskutya hirtelen megtorpant egy hatalmas, kidőlt bükkfa törzse előtt, füleit hegyezve a sötétségbe. Bandi azonnal Mirella mögé húzódott, visszafojtott lélegzettel figyelve az éjszaka neszeit, miközben Borda halkan megpöccintette fegyvere markolatát, jelezve, hogy készen áll bármilyen hívatlan vendég fogadására. A fák lombjai között átszűrődő holdfény bizonytalan árnyékokat rajzolt a mohás talajra, de a csendet végül nem fegyveresek, hanem egy közeli patak halk csobogása törte meg.
Mirella megkönnyebbülten, de óvatosan lépett közelebb a kutyushoz, aki barátságos vakkantással jelezte, hogy az út tiszta. A kis jószág átbújt a kidőlt fatörzs alatt, egy olyan rejtett csapásra mutatva, amelyet a sűrű aljnövényzet szinte teljesen eltakart a kereső szemek elől. – Úgy tűnik, a mi kis barátunk jobban ismeri ezt az erdőt, mint a helyi vadőrök – suttogta Mirella, miközben felsegítette Bandit a csúszós gyökereken át.
Borda hátramaradt, hogy elsimítsa a nyomaikat a puha avarban, éber tekintetével folyamatosan pásztázva a fák közötti sötét foltokat. A megpróbáltatások ellenére a csapat tagjai között egyre szorosabbá vált a kötelék; a közös félelem és a menekülés izgalma egyetlen lüktető egységgé kovácsolta őket a vadon mélyén. Az erdő fojtogató szorítása lassan engedni látszott, ahogy a patak hűvös illata elérte őket, új reményt öntve a kimerült vándorokba.