Az éjszakai erdő ösvényein

A sűrű éjszaka leple vastagabb volt, mint bármelyik pincefal. A fák árnyai táncot jártak a gyér holdfényben, és minden susogás egy képzeletbeli üldöző lépteinek tűnt. Mirella szeme sarkából figyelte Bordát, aki feszülten markolta a fegyverét, tekintete a sötétbe fúródott. Bandi mögöttük szinte alig mert levegőt venni, a válla folyton összerándult, ahányszor egy ág elsuhant az arcuk előtt. A menekülés most már a szabad ég alatt folytatódott, de a veszély érzése még mindig tapintható volt a levegőben.
A kiskutya azonban mit sem törődve az emberi félelemmel, apró farkát csóválva, fürgén haladt előre. Néha megállt, szimatolt egyet a dohos, nedves földön, mintha a szélben rejtőző üzeneteket próbálná megfejteni, aztán máris tovább iramodott egy alig látható, gyökerekkel átszőtt csapáson. Ez a kis vezető, aki eddig csak egy remény volt, most egy mozgó fáklyaként mutatta az utat a sűrűben.
Mirella lába alatt puha avar ropogott, a levegő pedig egyre hűvösebbé vált. Érezte a nedves föld és a rothadó lombok illatát, és valahol messziről egy bagoly huhogása törte meg a néma éjszakát. – Messze van még? – suttogta Bandi, a hangjában halvány remény és sok-sok aggodalom vegyült, miközben próbálta követni a kiskutya fürge lépteit.
Borda csak megrázta a fejét, anélkül, hogy levenné a szemét a környezetről. Keze szorosan tartotta a fegyverét, füle minden apró zörejre élesedett. A fák között néha halványan felsejlett egy-egy ismeretlen ösvény, de a kiskutya mindig elutasította ezeket, és a maga útját járta. Valamiért épp ezek a gyökerekkel átszőtt, alig észrevehető ösvények tűntek a legbiztonságosabbnak, ahonnan talán könnyebb volt elrejtőzni, mint a kitaposott utakról. A csapat bízott a kiskutyában, még akkor is, ha a szívük a torkukban dobogott a sötétben.