A gyökerek alatti ösvény

A kékesfehér fénnyel derengő moha kísérteties, mégis megnyugtató ragyogással vonta be a nedves sziklafalakat. Borda feszülten fürkészte az alagút kanyarulatait, kezét végig a fegyvere markolatán tartva, miközben Bandi minden apró neszre összerezzent mögötte. A csendet csak a saját fojtott lélegzetük és a falakról lepergő apró kavicsok halk zaja törte meg.
Mirella karjában a kiskutya egyszer csak fészkelődni kezdett. Halk, izgatott szűköléssel jelezte, hogy le akar menni.
– Várj, ne engedd el! – suttogta Bandi remegő hangon, közelebb húzódva Bordához. – Elveszítjük a sötétben.
– Dehogy veszítjük – felelte Mirella halkan, de határozottan. Óvatosan a földre tette a jószágot. – Figyeld csak. Ő jobban ismeri a kiutat, mint mi ezt a térképet.
A kiskutya megrázta magát, szimatolt egyet a dohos levegőben, majd magabiztosan ügetni kezdett a kékesen derengő ösvényen. A csapat feszülten, de szorosan a nyomában maradt. A járat hirtelen emelkedni kezdett, a hideg, ázott föld szagát pedig lassan felváltotta a fenyő és a nedves avar friss illata.
Néhány perc feszült gyaloglás után a kiskutya egy sűrű gyökérzet alá bújt be. Borda óvatosan félretolta a belógó ágakat és a tüskés szedrest, amely eltakarta a nyílást. A résen át hűvös éjszakai szellő csapott meg az arcukat. Egyenként másztak ki a szabad ég alá, a sűrű, sötét erdő suttogó fái közé. A kiskutya nem állt meg; apró lábaival magabiztosan törtetett előre a sötétben, jelezve, hogy a menekülésük még korántsem ért véget.