Az Ösvény Hívása

A lüktető kamrát maguk mögött hagyva a csapat egy szelíden derengő folyosón haladt. A fény lassan elillant, s a barlang levegője egyre hűvösebbé vált. Hosszú, néma léptekkel követték egymást, miközben halk, suttogó huzat suhant el mellettük, titokzatos történeteket mesélve a kőről és a földről. Borda füleit hegyezve, orrával a levegőben, éberen követte Mirella minden mozdulatát. Bandi még mindig a csodák bűvöletében, elképedve fürkészte a falak árnyékait, mintha minden repedésben újabb titkot sejtene. Az idős asszony szelíden, bölcs tekintettel lépkedett, arcán a frissen átélt csoda nyugalma.
Mirella markában érezte a tarsolyában lapuló, fénylő anyag selymes melegét. Tudta, hogy ez a kincs nem holmi földi arany, hanem maga a remény, a gyógyír a megtört lelkeknek. Ahogy haladtak, a huzat erősödött, s már nem csak suttogott, hanem hívó énekkel vonzotta őket. Egy keskeny, repedezett kőjárat nyílt meg előttük, onnan áramlott a hideg levegő és egy ismeretlen, földes illat.
„Ez a huzat nem csupán a kinti levegőt hozza,” gondolta Mirella, miközben Bandira pillantott, aki már nyújtogatta a kezét a rés felé. „Valami több rejtőzik odabent, valami, ami még vár ránk.” A kőjáratot nem világította meg lila vagy smaragdzöld ragyogás, csak a sötétség ölelte, ígérve egy újabb felfedezést. Borda óvatosan előrenyomult, mintha minden egyes kő mögött veszélyt szimatolna, de szemei csillogtak a kalandvágytól. A csapat a kőjárat ismeretlen mélységei felé vette az irányt, készen mindenre, amit a föld rejt.