A megfogható képzelet

A lüktető fényáradat lassan sűrűsödni kezdett, mintha a barlang levegője maga is finom, fénylő fonállá változott volna. Mirella nem az a fajta volt, aki sokáig mereng a csodákon; bár a melegség az ő szívét is átjárta, éles esze azonnal a gyakorlati hasznot kereste. Lépett egyet előre, selymesen omló szoknyáját megigazítva, s a smaragdzölden derengő sziklafal felé nyújtotta a kezét. A lila fények játéka a tenyere felett apró, szikrázó cseppekké állt össze, amelyek úgy lebegtek, mint a megfagyott hajnali harmat.
– No, ha ezt a fenséges urak látnák, aranyért mérik majd a barlang porát is – jegyezte meg Mirella halk, csípős nevetéssel, miközben ujjaival óvatosan megérintette a lebegő fénycseppet. Ám amint hozzáért, a csepp nem hideg kővé, hanem selymes, meleg anyaggá változott, amely átvette a bőre melegét. Ez volt az Álmok Anyaga, a tiszta képzelet kézzelfogható darabkája, amely nem tűrt meg semmiféle kapzsiságot.
Borda halkan felmordult, de nem a veszély miatt; hűséges szemeivel követte úrnője minden mozdulatát, készen arra, hogy akár a fénylő kísértetek ellen is védelmet nyújtson. Bandi ámultan nézte, ahogy a korábbi pillangó helyén most apró, világító magvak hulltak a földre, amelyekből azonnal puha, illatos fűsarjadék tört elő a barlang kopár talaján.
Az idős asszony szelíden bólintott, jelezve, hogy a barlang titka most már az övék. Mirella óvatosan a tarsolyába süllyesztette a fénylő anyagot, tudva, hogy ez a csoda nem a gazdagok kincstárába való, hanem a didergő, reményvesztett lelkek megsegítésére. Elindultak hát a barlang mélyéből kivezető, most már szelíden derengő folyosón, maguk mögött hagyva a lüktető kamrát, de szívükben hordozva annak minden titkát.