A suttogó járat mélyén

A szűk, repedezett kőjárat bejárata elnyelte a csapatot. A puha derengést felváltotta a vak sötétség, amit csak távoli, alig észrevehető fénysugarak enyhítettek. Mirella előre engedte Bordát, akinek éles orra és fülei vezettek. A kutya óvatosan lépkedett, fejét alacsonyan tartva pásztázta a talajt, farka enyhén csóvált. Bandi kezével tapogatta a hideg, nedves falat, üzeneteket keresve. Az idős asszony csendesen követte őket, arcán a friss felfedezések nyugalma.
Mélyebbre haladva a huzat már nem suttogott. Lágy, távoli énekké vált, mely a széllel táncolva furcsa dallamokat szőtt a barlang magányába. Mintha a kövek mesélnének régi történeteket, csak szívvel hallhatóan. Mirella szorosan markolta az Álmok Anyagát, mely tenyerében melegedett, bizsergő meleggel járva át a hideg ellenére. Érezte, a kincs és a barlang suttogása összekapcsolódik, mint két régi ismerős.
A járat egyre lejjebb vezetett, a levegő sűrűbbé vált, mintha megsűrűsödött álmok lebegnének. Bandi megállt, arcát a kőhöz tapasztotta, a hangok forrását keresve. „Halljátok?” – kérdezte suttogva, hangja tisztán csengett a sötétben. „Mintha valaki énekelne.”
Borda mély, de nem fenyegető morgással válaszolt, orrával egy kis kiszögellés felé bökve. Ott, a fal egyik üregében, valami halványan pislákolt. Nem lila, sem smaragdzöld, hanem tompa, kékesfehér fénypont volt, mintha magából a kőből született volna. Az ösvény hívása nem szűnt meg, sőt, vizuálisan is vonzotta őket. Az idős asszony elmosolyodott, Mirella pedig érezte, a remény egyre fényesebben világít a sötét mélységben. Ez az anyag, ez a fény, ez az egész járat egy ígéret volt.