Az országút hívása

Borda alaposan szemügyre vette a gázlót. Végignézett a sekély, kövekkel teleszórt medren, majd a túlpart homályos körvonalait fürkészte. A hajnali pára néhol csak bokáig ért, máshol derékig gomolygott, de szerencsére a vízfelszín alig fodrozódott. Lassan, egyenletesen lépkedve átkelhetnek, s a köd még a szomszédos település harangjaitól is elrejtette őket. Egy elégedett bólintással jelezte, hogy az út tiszta, majd óvatosan a vízbe lépett.
A jéghideg patak megcsapta a lábakat, de a csapat tagjai már hozzászoktak a reggeli kellemetlenségekhez. Az Idős Asszony felszisszent, amikor a vízbe ért, ám Mirella rögtön a kezét nyújtotta neki, szorosan megfogva az idős hölgy remegő ujjait. – Ne féljen, néném, a friss víz jót tesz a vérkeringésnek – mondta csípős humorral, miközben segített neki egyensúlyozni a csúszós köveken. – Hamarosan túl is leszünk rajta, és mire a Nap felkel, már a szárazföldön járunk.
Bandi egy sóhajjal követte őket, méltatlankodva mormogott valamit a hideg lábairól és a nedves nadrágszáráról. A csapat apró, óvatos léptekkel haladt, szinte nesztelenül vágva át a vékony párarétegen. A gázló mindössze pár tucat lépés volt, de a köd sűrű lepelként borította be, elnyelve minden apró hangot, minden mozdulatot. Csak a víz csobogása és a fák susogása hallatszott, mintha a természet is a menekülőket segítené.
A túlparton a sűrű bozótos várta őket, de ezúttal nem a rejtegetés, hanem a továbbhaladás ígéretével. Ahogy az utolsó is kilépett a vízből, a köd mintha megmozdult volna, és egy pillanatra felsejlett a távolban egy keskeny, járhatónak tűnő ösvény körvonala. Az országút felé vezetett, ahol reményeik szerint folytathatják útjukat, elkerülve a hajdúk figyelmét és a nap éles tekintetét. A pára még egy ideig védelmezte őket, mielőtt teljesen eloszlott volna a hajnali fényben.