A pára leple alatt

A sűrű ágak közt hamar visszatért a mozgás megszokott ritmusa, ahogy a kis csapat lassan átvágott a harmatos bozótoson. Borda haladt elöl, nesztelen léptekkel szelve a gallyakat, mintha csak a szél egyengetné előtte a csapást. Mirella türelmesen igazgatta az idős asszony lépteit, aki minden egyes reccsenő gallyra aprót rezdült, de a fiatal nő jelenléte láthatóan megnyugtatta.
– Csak bátran, néném, a köd elrejti még a kopasz varjút is, hát még bennünket – kacsintott rá Mirella, meleg, halk szavakkal. – Ha szerencsénk van, az adószedő hajdúk még az igazak álmát alusszák a meleg dunna alatt.
Bandi a sor végén somfordált, morcosan rázva le az ingéről az ágakról lepergő hideg vízcseppeket. Nem volt ínyére a korai séta, de csendben tűrte a megpróbáltatást.
Hamarosan a bokrok sűrűje ritkulni kezdett, s a fák között feltűnt a gázló csillogó, szürkés szalagja. A sekély víz felett vékony páraréteg lebegett, a lapos köveken friss moha zöldellt. Borda a part szélén megtorpant, kézmozdulattal intve a többieknek, hogy várjanak, míg felméri a terepet. Semmi sem mozdult, csak egy magányos gém reppent fel a nádasból. Mirella elégedetten biccentett: elérték a gázlót, ahonnan már az országút menti ösvények felé vezetett az útjuk.