A menedék elhagyása

Az idős asszony, még kissé kábán, maga köré igazgatta vékony kendőjét, tekintete bizonytalanul révedt a szürkülő ég felé, mintha csak most ébredne a világra. Bandi is felült, fázósan dörzsölgette a karját, és egy halk, de meggyőző nyögéssel jelezte, hogy a pihenő végérvényesen véget ért. Borda, a megszokott rendíthetetlenséggel, már a meder kijáratát fürkészte, sötét, mozdulatlan alakja szinte egybeolvadt az árnyékokkal, készenlétben.
Mirella, látva, hogy mindenki felkészült, és a nap első sugarai már merészebben festették meg a fák koronáját, intett nekik, hogy óvatosan induljanak. Elsőként Borda mozdult, nesztelenül kúszott ki a fűzfagyökerek kusza öleléséből, mint egy vadállat, mely a hajnali vadászatra készül. Utána az idős asszony következett, akit Mirella karon fogott, biztos fogással segítve fel a nedves agyagfal meredekebb részén. Minden lépés gondos volt, minden mozdulat halk, nehogy zajt csapjanak, nehogy felkeltsék a nem kívánt figyelmet, ami leselkedhetett rájuk a hajnalban.
A patakmeder hűs, szélvédett öleléséből lassan kibontakoztak, és a bozótos sűrűjébe értek, ahol a fák ágai még álmukból ébredve, harmattól csillogtak a felkelő nap fényében. A levegő friss volt és csípős, az orrukba kúszott a nedves föld, a zöld lombok és az éledező erdő összetéveszthetetlen illata. A hajnal már nem tompa árnyalatokkal festett, hanem élesebb körvonalakat adott a fák és bokrok kusza hálózatának. Mirella egy pillanatra megállt, körülnézett, mérlegelve az előttük álló utat. A világ szélesre tárta kapuit, tele lehetőséggel, de még inkább tele ismeretlen kihívással és rejtett veszélyekkel.
Hátuk mögött hagyták a gyökerek és az agy falak védelmező ölelését, mely egy éjszakára menedéket nyújtott. Maguk előtt pedig ott terült el az új nap, megannyi ígérettel és veszéllyel. Bandi apró köveket rúgott maga előtt, csendes morgása most egyfajta sóhaj volt, mely a táj hajnali hangjaiba vegyült. Az idős asszony szorosabban fogta Mirella karját, mintha attól félne, hogy elveszíti a keze közül. Mirella azonban nyugodt volt. Tudta, hogy bár a menedék elhagyása mindig nehéz, és a kényelem helyét átveszi a bizonytalanság, az új utak mindig tartogatnak valami váratlant – és néha, épp a legsötétebb bokrok rejtekében, ott rejtőzik a szabadság ígérete.