Az ébredő menedék

A hajnal szürke fénye lassan beszűrődött a patakmederbe, tompa árnyalatokra festve a csomós gyökereket és az agyagfalakat. Mirella megmoccant, teste merev volt a hideg földtől, de elméje már éber. Az éjszaka törékeny békéje a végéhez közeledett. Vetett egy pillantást az alvó alakokra. Az idős asszony halkan szuszogott, arcán még ott ültek az éjjeli aggodalmak nyomai, de kétségkívül kipihentebben.
Bandi, a rongyok és levelek között összegömbölyödve, egy kis, összecsomagolt teremtménynek tűnt, álmokba merülve. Borda, mindig éberen, sötét sziluett maradt a szinte már világos bejáratnál. Tartása nem változott, ami hű őrködésének bizonyítéka volt. Mirella lassan felállt, óvatosan, hogy ne zavarja meg a többieket.
Elkezdte összepakolni a kevéske holmijukat, csendesen összehajtogatva a gyapjúkendőt és elrakva a maradék kenyérdarabokat. Minden mozdulat megfontolt, hatékony volt, hosszú gyakorlat szülte. Az első halvány madárcsicsergés a fűzfákról a meder fölött egy új nap közeledtét jelezte, és vele együtt a mozgás megújult szükségességét.
A gyökerek biztonságos ölelése, mely olyan üdvözítő pihenőt kínált, most átmeneti ketrecre hasonlított. Folytatniuk kellett útjukat. Mirella gyengéden megbökte az idős asszonyt, majd Bandit. Egy halk nyögés, egy nyújtózkodó végtag, és hamarosan a kis csapat is mocorgott, készülve a nap ismeretlen útjára. A nedves föld és az ébredező természet illata töltötte be a levegőt, csendes búcsúként múló menedéküktől. A külvilág várt, tele veszélyekkel, de a szabadság felé vezető újabb lépés ígéretével is.