A gyökerek ölelésében

Az asszony hálás sóhaja, mely végre felszabadult a szorongás alól, csendesen elült a meder szélvédett zugában. A gyapjúkendő melege és a szikkadt kenyér ereje lassacskán visszatérítette belé az életet. Mirella elégedetten figyelte, ahogy az idős asszony szemei lehunyódtak, s arcára végre békés kifejezés telepedett.
Bandi is elnyammogta a maga adagját, és bár szemei még óvatossággal pásztázták a sötétedő falakat, teste már a fáradtság puha karjaiba simult. Mirella a málhákhoz lépett, és puha rongyokat, száraz leveleket igazított el, hogy a fiú is kényelmesen el tudjon nyúlni. Nem volt tűz, hisz a láng fénye elárulta volna rejteküket, de a cserjék és fűzfagyökerek alkotta katlanban a hideg sem volt olyan metsző.
Borda, a csapat hallgatag őre, mozdulatlanul állt a kanyarulatnál, tekintete a sötétbe fúródott. Akár egy ősi szellem, úgy olvadt bele az éjszakába, csak az éles szempárja árulkodott arról, hogy minden rezdülést felfog a környezetéből. Mirella tudta, az ő éberségére most nagyobb szükség volt, mint valaha.
A fagyos levegő kint, a mederperem fölött suhogott, de ide be, a gyökerek ölelésébe, csak tompa zúgásként szűrődött be. A természetes menedék valóban tartotta magát a széllel szemben, s a patakmeder oltalmában egy törékeny béke terült el. Pillanatokra elfelejtődött a vásár zaja, a hajdúk fenyegető árnyéka, és a szökés állandó feszültsége.
Mirella maga is leült egy vastag gyökér tövébe, érezve a föld hűvös érintését. A holnap ismeretlenje, a hosszú út és a rejtekhelyek keresése mind rájuk várt, de most, ezen a rejtett helyen, a didergő társaság megkapta a megérdemelt pihenőt. A gyökerek menedéke egy éjszakára igazi otthonná vált, egy csendes sziget a viharos világban.