A gyökerek menedéke

A kiszáradt patakmeder hirtelen meredt alá a sűrű bozótos védelmében. A magas agyagfalak és a föléjük hajló fűzfagyökerek szinte természetes barlangot vontak a didergő társaság köré, teljesen kizárva a metsző esti szelet. Mirella csöndre intette kísérőit, majd óvatosan ereszkedett le a puha avarra.
Borda szótlanul követte őt, szemeivel a sötétedő mederperemet pásztázva. Mielőtt a málhát lepakolták volna, gyors léptekkel bejárta a kanyarulatot, meggyőződve róla, hogy sehol sem lapul hívatlan vendég. Visszatérve csak egyetlen tiszta, elégedett bólintással jelezte: a terep biztonságos.
Mirella azonnal a didergő öregasszonyhoz lépett. Gyengéd mozdulattal terített a vállára egy vastag gyapjúkendőt, amit a rakomány rejtett zugából halászott elő, majd Bandi felé nyújtott egy darab szikkadt cipót.
– Edd meg, kölyök! A fagyos éjszaka ellen a legjobb orvosság a teli has – mondta halk, meleg hangon.
– Biztosan nem találnak ránk a hajdúk? – kérdezte Bandi szaggatottan, miközben gyanakodva beleharapott a kenyérbe.
– Ma éjjel a sötétség és a fűzfák a védelmezőink – válaszolta Mirella lágyan, miközben kényelmes vackot alakított ki az idős asszonynak a vastag gyökerek tövében.
Az asszony hálásan simította végig a meleg kelmét, s végre megkönnyebbülten sóhajtott fel. A cserjés mélye a patakmeder oltalmában végre igazi menedékké vált.