A cserjés mélyén

A sűrűsödő homály gyorsan beakarta a bokrok közti keskeny csapást. Mirella óvatosan tört utat a hajladozó ágak között, ügyelve rá, hogy egyetlen száraz gally se roppanjon meg a lába alatt. A város moraja mostanra teljesen elenyészett, csak a szél halkan süvítő hangja kísérte lépteiket.
– Biztos jó felé megyünk? – suttogta Bandi, miközben rettegve nézegetett a sötétedő fák törzsei közé. – Ha a hajdúk utánunk jönnek, itt csapdába esünk.
– A hajdúk most a meleg ivóban isszák el a jussukat, Bandi – jegyezte meg Mirella halkan, de élces mosollyal az arcán. – Eszük ágában sincs a tövisek között barangolni.
Az Idős Asszony halkan nyögdécselt, ahogy a szoknyája beakadt egy csipkeborította bokorba. Borda azonnal mellette termett, és szótlanul, gépies mozdulattal szabadította ki a rongyos kelmét, szeme közben egyetlen pillanatra sem rebbent meg. Keze szorosan fogta a ponyva alatt rejtőző értékes rakományt.
– Pár lépés még, és elérjük a patakmedret – bíztatta őket Mirella, ahogy hátrapillantott az aggódó arcokra. – Ott szélvédett helyet találunk éjszakára, és a nyomainkat is elmossa a víz.
A társaság tagjai összenéztek, s bár a félelem még mindig gúzsba kötötte a szívüket, a lány magabiztossága nem hagyott teret a kétkedésnek. Lassan, egymás sarkát taposva követték őt a sötétedő cserjés mélyébe.